Ha tudtam volna r�gen, amit
ma m�r tudok,
ha tudtam volna, hogy az �let
milyen mocsok,

nem f�ty�r�szn�k most az ucc�n
ilyen vigan:
val�sz�n�leg felk�t�ttem
volna magam.

R�gen, mint az �lamok t�kozl�
m�s fiai,
azt hittem, lehet a vil�gon
seg�teni,

azt hittem, sz�p sz� vagy er�szak
�r valamit
s az �let, ha sokan akarjuk,
megv�ltozik.

Minden sz�rny�bb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, h�listennek, egyre cs�kken
az undorom,

egyre jobban b�rom az �vek
f�rtelmeit,
�s az id� �s a k�z�ny m�r
fert�tlen�t.

Mert f�tyl�t sorra dobta minden,
egym�sut�n,
s harminch�rom �letem ma �tl�t
minden szit�n:

l�tom, sokkal t�bb a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni b�rta volna bennem
valamikor,

l�tom milyen r�t�l becsapj�k
a baleket,
s hogy a balek az�rt balek, mert
m�st nem tehet,

s hogy az �sz az �rdek rim�ja,
�s hogy mag�t
sugaras h�ss� a bitang is
hogy k�lti �t,

s ha van is, k�zen-k�z�n elv�sz
az ide�l,
�s hogy nem hozhat egyet�rt�st,
csak a hal�l, -

s mert mindez m�gcsak nemis aljas,
nem szomor�,
a minden dolog apja val�ban
a h�bor�:

�gy n�zzem elsz�t nyugalommal,
az �letet,
mint rem�nytelen leprat�bort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
eg�sz biztossan felk�t�ttem
volna magam.

De valamit a sors, �gy l�tszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
t�relmessen:

k�l�nb�k�t ez�rt k�t�ttem
a semmivel,
ez�rt van, hogy csin�lom, amit
csin�lni kell,

ez�rt becs�l�k �gy egy-egy j�
pillanatot,
ez�rt van, hogy a h�bor�ban
verset irok

s a lepr�sok k�zt f�ty�r�szek
�s nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.